A darab más műfaji meghatározásban misztériumjáték vagy szcenírozott ballada. Az opera a „legendás időkben” játszódik a Kékszakállú várában, de ez a vár valójában a férfi lelkét jelenti. A XX. század elején az európai irodalomban, képzőművészetekben, zenében eluralkodott egy világfájdalmasan elmagányosodó életérzés és ennek ábrázolása. Ebben a hangulatban írta meg Balázs Béla az eredetileg francia monda felhasználásával, és magyar népballadai eszközökkel támogatva misztériumjátékát. Szövegkönyvét először Kodálynak ajánlotta föl, de végül Bartók fantáziáját indította be hamarabb, aki még nem heverte ki, hogy Geyer Stefi hegedűművésznő kikosarazta. Bartók ebben a keserű, magányra berendezkedő hangulatban találkozott a librettóval, majd mire a zenemű elkészült, feleségül vette tanítványát, Ziegler Mártát, s egyfelvonásosát neki ajánlotta. Benyújtotta a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára is,  de előadhatatlanságra hivatkozva visszautasították, így a bemutatóra csak 7 évvel később került sor Zádor Dezső rendezésében. Az ősbemutató díszleteit Bánffy Miklós tervezte, a két főszerepet Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga énekelte, a karmester Egisto Tango volt, a regös szövegét pedig Palló Imre mondta el! Nyolc előadás után a darabot levették ugyan a műsorról, de 1936-tól ismét játszották, nagy sikerrel, ekkor indult el a nemzetközi hírnév felé.

Bartók zenéje, csakúgy, mint Balázs Béla szövege balladai-népzenei alapokra épül, a szövegek prózai zeneiségét követik, erősítik fel a dallamok. A Kékszakállú megszólalásai lassabb, Juditéi mozgalmasabb, idegesebb deklamációk.

Prológus: prózai bevezető, melyet egy énekes vagy színész mond el, de lehet, hogy olyan rendezéssel találkozunk, amely egyszerűen kihagyja, holott ha figyelmesen olvassuk/hallgatjuk, utalásokat kapunk a darab értelmezéséhez: pl. a színpad a lélekben van, nem csak előttünk; vagy: nem a külső hadakozásokba hal bele az ember, hanem a belsőkbe.

”Haj regö rejtem hová, hová rejtsem... Hol, volt, hol nem: kint-e vagy bent? Régi rege, haj mit jelent, Urak, asszonyságok? Ím szólal az ének. Ti néztek, én nézlek. Szemünk, pillás függönye fent: Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok? Keserves és boldog nevezetes dolgok, az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele, urak, asszonyságok. Nézzük egymást, nézzük, regénket regéljük. Ki tudhatja honnan hozzuk? Hallgatjuk és csodálkozunk, urak, asszonyságok. Zene szól, a láng ég. Kezdődjön a játék. Szemem pillás függönye fent. Tapsoljatok majd, ha lement, urak, asszonyságok. Régi vár, régi már az mese ki róla jár. Tik is hallgassátok.”

Ebben az operában nincsenek duettek és áriák. Végig a két szereplő párbeszédét halljuk, a zene érzéseik ábrázolását finomítja, a vizuális látványt erősíti.

Nyitójelenet: a Kékszakállú herceg és újdonsült felesége, Judit megérkeznek a férfi várába, vagyis lelkébe. Ha a mai kapcsolatok nyelvére akarjuk lefordítani az allegorikus képeket, azt mondhatnánk, ez az a pont, ahol kezdetét veszi egy kapcsolat, a két ember egymás mellett dönt, de még nem ismeri egymást.

A Kékszakállú eleinte szinte lebeszéli magáról Juditot, hiszen a vára nem tündöklő, s a lány családja sem remél semmi jót a házasságuktól, de Judit jóhiszeműen és szeretettel követi a férfit. Judit elhagyta családját és vőlegényét a Kékszakállúért. A hideg, nyirkos, ablaktalan várat szerelmével akarja fölmelegíteni, bevilágítani. Hányszor látunk ilyet magunk körül: egy nő szerelemnek hiszi egy férfi iránti empátiáját vagy sajnálatát, s meg akarja menteni a férfit önmagától. Judit meglátja a hét csukott ajtót. Kíváncsi lesz, mi van mögöttük, ki akarja nyitni őket, hogy "szél bejárjon, nap besüssön" - mozgásba akarja hozni a férfi titokzatoskodásba burkolt személyiségét, emlékeit, hogy megismerje azt az oldalát, amibe igazán beleszerethet. Amikor az egyik ajtón szemléltetésképpen dörömbölni kezd, kísérteties sóhajtást hall. Halálraváltan, de csendesen kérdezi: ki sóhajtott, mi sóhajtott? Majd megnyugtatja magát, hogy a vár sóhajtott, tehát ki kell nyitogatni sorban az ajtókat, hogy átjárhassa a fény.

I. ajtó: Kékszakállú az első ajtó kulcsait hamar átadja Juditnak, aki szeretettel, szépen nyitja az ajtót, majd megrémül a feltáruló látványtól: kínzókamra szöges karókkal, izzó nyársakkal, láncokkal. A Nő a Férfi agressziójával találkozik, azzal az érzéshalmazzal, amit a Férfi a legkevésbé szégyell kimutatni. A Kékszakállú az elszörnyedő lánytól ismét azt kérdezi, fél-e, de Judit inkább tovább megy: észreveszi, hogy véres a fal, ugyanakkor világosabb lett. Ebben a kínzókamrában vajon a Kékszakállú kínozta-e korábbi feleségeit, vagy őt kínozták a nők? Netán maga kínozta-e magát, amikor érzelmei elől menekült?

II. ajtó: Judit kinyitja a második ajtót: ez a fegyveresház. A fegyvereken vér szárad, ettől is megretten, vagy inkább csalódik a Kékszakállúban, hogy milyen kegyetlen is tud lenni. Vajon milyen csatákat vívott a Férfi ezekkel a fegyverekkel? Vakmerően támadott, vagy kétségbeesetten védekezett amikor használta őket? Végül Judit optimizmusa győz, megint föllelkesíti, hogy több lett a fény, s nem zavarja, hogy a fénysugár is vérszínben vöröslik. A Nő látja egyre világosabban a Férfit, neki csak ez számít, az nem, hogy a világosodással a kapcsolat elronthatatlanságának illúziója egyre nagyobb veszélybe kerül. A Kékszakállú még három kulcsot ad Juditnak, a lelkére köti, akármit is lát, ne kérdezzen, mert mostmár úgyis mindegy. A Férfi meghozta a döntést, hogy beengedi lelke rejtett zugaiba a Nőt, ha a kapcsolat is lesz ennek az ára.

III. ajtó: a vár kincseskamrája nyílik meg telve ékszerekkel, aranypénzekkel, koronákkal, palástokkal, drágakövekkel. Judit csodálkozva örül a Kékszakállú gazdagságának, kézbe veszi a gyöngysorokat, felpróbálja a koronákat. A Kékszakállú azt mondja neki, hogy az övé mostmár ez is mind. De Judit megint vért lát: a legszebbik korona véres. A Nő előtt feltárul a Férfi lelki-gondolati gazdagsága is, de innét kezdve nem lesz visszaút, a Férfi megadja magát a nő kíváncsiságának, aminek nem lesz örömteli kimenetele, mert a Nő mindenképpen csalódni fog, ha a Férfi őszinte lesz.

IV. ajtó: mostmár a Kékszakállú sürgeti Juditot, nyissa a következő ajtót, hogy napfény áradjon be. A virágoskertbe lépnek, ahol csodálatos rózsák, embernyi nagy liliomok nyílnak. A Kékszakállú a kertet is Judit rendelkezésére bocsájtja. Ám a virágok földje véres. Judit megkérdezi a Kékszakállút, ki öntözte eddig a kertet, de az nem válaszol, hanem tovább nyittatja az ajtókat. A Férfi megnyílt a Nőnek, eljutott arra a pontra, ahol már egyértelmű, hogy előző kapcsolataiban formálódott-épült jelleme, jelen állapota múltjának következménye, magában hordozza elfelejthetetlenül a régi kapcsolatait, és ez a jelenlegire is kihat.

V. ajtó: kinyílik az ötödik ajtó, és fény terül szét a várban. Judit szinte meghátrál tőle. Csupa dúr akkorddal megoldott pentaton dallam szemlélteti a ragyogást C-dúrban. Ez a Kékszakállú birodalma, amire olyan büszke, hogy fel is sorolja mi mindene van: hegyek, folyók, erdők, rétek, és mostmár ez is mind Judité, aki csendesen nyugtázza, hogy szép és nagy a birodalom. Végre tündököl a vár, de megint jön a kijózanító észrevétel: véres árnyat vet a felhő, – s Judit kíváncsisága legyőzi a megismerés és világosság feletti örömét. Ki akarja nyitni az utolsó két ajtót is. A Kékszakállú figyelmezteti, hogy vigyázzon, mert a vár nem lesz már fényesebb, inkább élvezzék azt, ami van, de Judit tovább erőlteti, kéri a kulcsokat. A Nő nem tudja elviselni, hogy a Férfinak titkai legyenek előtte, mert addig nem érzi magát teljes biztonságban mellette. A Nő inkább akar szörnyű titkokkal szembesülni, mint átadni magát egy ideális szerelemnek, ahol nem ismeri a partnere minden zegét-zugát.

VI. ajtó: a Kékszakállú még egy kulcsot ad Juditnak, aki kinyitja a hatodik ajtót is, ami mögött egy néma, mozdulatlan, fehér víztükrű tó van. Judit döbbenten látja,  hogy milyen természetellenes ez a tó a mozdulatlanságával, fehérségével, a Kékszakállú pedig többször is elmondja neki, hogy a tó könnyekből van. Judit a lényegre tér: megkérdezi, kit szeretett előtte a Kékszakállú, hiszen már egyértelmű, hogy ez a tó más Nők elsírt könnyeiből jött össze, vagy a Férfi könnyeiből más Nők miatt. A végére akar járni a dolgoknak, s arra hivatkozik, ha Kékszakállú igazán szereti, elárulja kit szeretett előtte – amaz viszont még mindig lát esélyt a hallgatásra, s a kapcsolat zökkenőmentes folytatására, a boldogságra. A vár egy fokkal sötétebb lesz.

VII. ajtó: Judit követeli a hetedik kulcsot, mert összeállt neki a kép: minden véres a várban, tehát igaz lehet, hogy a Kékszakállú minden előző feleségét megölte, és a hetedik ajtó mögött ott vannak a régi asszonyok vérbefagyott tetemei, amiket látni akar, hogy a végére járjon a dolognak, s biztos lehessen benne, igaz a mendemonda amit ismer. Amikor kinyitja az ajtót, várakozásával ellentétben azt látja, hogy a régi asszonyok élnek és gyönyörűek. Ők öntözték a kertet, ők gyűjtötték a kincseket, s Judit mindet szebbnek látja magánál. A Kékszakállú sorban elmeséli, hogyan ismerte meg őket: az elsőt hajnalban, a másodikat délben, a harmadikat este, a negyediket pedig éjjel... a Nő megrémül, hogy be kell álljon a sorba, ő is csak egy lesz közülük, s ezzel elveszti a Férfit – vagy legalábbis a kizárólagos ám látszólagos birtoklását. A Kékszakállú Judit fejére teszi a legszebb koronát, vállára adja a legszebb palástot, mert őt tartja a legszebb asszonynak, s mostantól mindig éjjel lesz. A vár elsötétül. Itt két lehetőség van, ha értelmezni akarjuk a történteket: az első eset, amikor egy rövid, felszínes kapcsolatban a Nő föltérképezi a Férfit, és csalódottan belátja, hogy olyan, mint a többi, s ő csak egy a sok nő közül, akik megfordultak amellett a Férfi mellett, aki elejétől fogva tudta, hogy ez fog történni, ha nem vigyáz és enged a Nő kíváncsiskodásának. A másik lehetőség, hogy egy - akár - életreszóló kapcsolatban a Nő, ha mindent megtudott a Férfi előéletéről, meg kell barátkozzon a gondolattal, hogy férjére az előző nők is hatottak, miattuk is szenvedett, őket is kínozta, ugyanakkor ők is gazdagították, amiért a Férfi örökké hálás lesz nekik.