Az olasz commedia dell'arte a XVI. században alakult ki, az első fennmaradt forgatókönyv 1568-ban készült. Ennek a színpadi műfajnak fontos sajátossága, hogy a hivatásos vándortársulat egy közösen előre megírt cselekményváz alapján improvizált, s a szabadon kezelhető részek, a monológok, párbeszédek előadásról előadásra változtak. A nézők reakcióihoz igazították a részletek kidolgozását, de sok bevett szövegsablont alkalmaztak, melyeket a közönség ismert, s előre számított rájuk csakúgy, mint a cselekmény egyes fordulataira is. A társulatok 10-12 főből álltak, s minden egyes fix karakterre megvolt az állandó és legalkalmasabb színész, aki egész életében a saját karakterét finomította, s generációkon keresztül örökítődött tovább a mesterségbeli tapasztalatok bővülő tárháza. (Több operában megtalálhatjuk a commedia dell'arte jellegzetes karaktereit, mert a további századok drámaírására meghatározóan hatott a műfaj!) Mivel a közönség olyan távolról nézte az előadásokat, hogy nem lehetett a mimikára építeni, ezért a széles, kigyakorolt gesztusok mellett nagy hangsúlyt kapott az akrobatikus mozgás és a tánc. A figurák jellegzetes maszkokat és jelmezeket viseltek, kivéve a sorsüldözött szerelmespárt játszó színészt és színésznőt, akik saját arcukkal szerepeltek. A Bajazzókban különösen élesen hat, hogy a szerelmesek civilekké válnak a színpadon, s maszknélküliségük a tényleges halálig fajul.

Leoncavallo ezt az operáját a Sonzogno kiadó azon pályázatára írta, melyen Mascagni Parasztbecsülete nyerte el a fődíjat. Mivel a verseny kiírása egyfelvonásos operát határozott meg, a Bajazzóknak esélye sem volt nyerni, de a cég felkarolta a művet és két évvel később bemutatta. Az ősbemutatót Arturo Toscanini vezényelte.

A darab a calabriai Montalto településen játszódik Nagyboldogasszony napján 1865-1870 között. A zeneszerző maga is szemtanúja volt egy ilyen tragédiának. A verizmus klasszikusáról van szó: dél-olasz falu, féltékenység, és gyilkosság. Szokás a darabot a Parasztbecsülettel egy este játszani, mivel a két opera hossza ezt megengedi, s tartalmuk, hangulatuk igen hasonló.

Játékidő: kb 70 perc.

Prológ: Tonio jön a még zárt függöny elé, és köszönti a közönséget. Arról mesél, hogy noha a színészek bánata és könnye csak játék, most másképp lesz: egy darab életet fognak látni valódi indulatokkal, mert a színész is ember, mint a néző.

• Első felvonás •

Nyitójelenet: megérkeznek a vándorkomédiások Montalto faluba Nagyboldogasszony napján. A parasztok és a gyerekek ünneplő ruhában vannak az utcán, örömmel fogadják a társulatot. Canio a nagydobra üt, és kihirdeti, hogy ma este hétkor lesz az előadás. Tonio le akarja segíteni Neddát a kocsiról, de Canio elhajtja.

Egy paraszt kérdi Caniótól, eljön velük a kocsmába iszogatni. Canio igent mond, Beppo kéri, hogy várják meg. Tonio viszont azt mondja, ő előbb ellátja a szamarat. Erre egy másik paraszt tréfálkozva fölveti, hogy Tonio csak azért akar maradni, hogy addig Neddának udvarolhasson.

Tenor-ária: Canio a rend kedvéért nevet ezen kicsit, majd hamar komolyra fordítja a szót: a színház és az élet két külön világ, a színpadon játék a megcsalás, de az életben ha megtudná, hogy felesége megcsalja, csúnya vége lenne a dolognak, tehát ne viccelődjenek ilyesmivel.

Harang-kórus: a nép meghallja a harangszót, s elindul a templomba. Ott lesznek egészen az esti előadásig. A szöveg utalás a fő-cselekményre: az emberek intik a legényeket, ne csókolják meg templomba menet a lányokat, mert azok szülei szemmel tartják őket.

Szoprán ária (Madár-dal): Nedda egyedül marad. Arra gondol, milyen gyilkos indulatot látott az imént férje szemében. Ha megtudná, hogy szeretője van, biztosan megölné. Madarakat lát szállni, s eszébe jut, hogy gyerekkorában anyja arról énekelt neki időnként, hogy a madarak felhőkön, rossz időn át szállnak egy szebb tájra, ahol jobban fogják érezni magukat. Legszívesebben ő is elrepülne.

Szoprán-bariton duett: előkerül Tonio. Nedda lekezelően kérdi, hogyhogy itt maradt, s nem a kocsmában van. Tonio szerelmet vall az asszonynak, de az kineveti. A férfinak ez nem esik jól, s tovább magyarázza, mit érez Nedda iránt, s menniyre fáj, hogy nem veszi komolyan. Nedda ekkor azzal kezd gúnyolódni, hogy majd az esti előadáson, a szerepben valljon szerelmet - ezzel felbőszítve imádóját. Tonio félreteszi a finom modorát, kendőzetlenül hagyja nyers érzékiségét, és csókot akar, de azonnal. Nedda nem tud máshogy szabadulni tőle, mint leveszi a szekérről a korbácsot, és arculsuhintja Toniót. Az feldühödik, s megesküszik az égre, hogy kegyetlenül megfizetteti még vele ennek az árát.

Szoprán-bariton szerelmi kettős: Silvio bújik elő, Nedda szerelmese. Mivel a kocsmában látta a többieket, ide mert jönni. Nedda elmondja neki, mi történt az előbb Tonióval, s hogy mostantól félniük kell tőle. Silvio szeretné, ha még ma éjjel megszöknének együtt, hiszen Neddának elege van a férjéből is, meg a hontalanságból, a vándoréletből is. Nedda tudja, hogy halálosan szereti Silviót, de nem akar elmenni vele. Majd amikor a legény felidézi, milyen boldogságot élt át vele. s erről nem tud lemondani, az asszony beleegyezik, mert ő is hasonlóan érez.

Jelenet: Tonio és Canio közelednek, megbújnak, és hallják, amint a szerelmesek megbeszélik, hogy ma este együtt megszöknek. Canio rájuk kiált, Silvio elmenekül. Canio rángatja a feleségét, késsel támad rá, s meg akarja ölni, csak előbb a szerető nevét akarja tudni, – de Nedda nem hajlandó elárulni. Beppo állítja le Caniót, s figyelmezteti, hogy jönnek az emberek a templomból, jönnek az előadásra, s meg ne lássák, mi folyik itt. Tonio azt javasolja Caniónak, hogy maradjon nyugton, kezdjék el az előadást, s a szerető ma még úgyis elő fog kerülni.

Tenor ária: Canio egyedül marad, az előadásra készül. Fájdalmasan próbálja magát rávenni, hogy félre tudja tenni személyes kínjait, dühét a színház kedvéért. Ma este megcsalt férjet kell játszania, a szokás szerint olyan darabban, ahol a közönség a szeretőnek drukkol. Ma este jó pofát kell vágnia ahhoz, hogy a színpadon saját élete tragédiáját fogja látni, uralkodnia kell magán, s poénokat kell mondjon, miközben meghasad a szive a fájdalomtól.

• Második felvonás •

Kórusjelenet: komor, feszültségteli zenekari bevezetővel indul a felvonás, majd a lassúbb, érzelmesebb témába vált a hegedűszólamban, mely a prológot idézi, s utal arra, hogy valóságot fog látni a néző, nem műkönnyes játékot.

Gyűlik a közönség, Tonio tessékeli őket, s üti a nagydobot. A nép sürgeti az előadáskezdést, nagy várakozással könnyebbül meg, mikor végre csöngetnek.

Az előadás: Nedda jön be, mint Colombina, Asztalt terít két személyre, s elmondja, hogy férje, Pagliaccio nincs itthon, s kedvesét várja. Kintről szerenád hallatszik. Beppo játssza Arlecchinót, aki egy mandolinnal a kezében énekli szerelmesen epekedő dalát Colombinának.

Tonio jön be Taddeo, a balga szerepében, csirkét hozott a vacsorához. Ő is szerelmes Colombinába, s menten udvarolni is kezd. Arlecchino lép be az ablakon és elzavarja Taddeót. A szerelmespár leül vacsorázni. Csirkét esznek és Arlecchino bort is hozott. Arlecchino altatót vesz elő, s azt mondja Colombinának, hogy éjjelre adja be a férjének, hogy amíg az alszik, meg tudjanak szökni. Taddeo zavarja meg őket: jelenti, hogy hazaért a férj, és kés van nála. Arlecchino kilép az ablakon és azzal köszön el, hogy ma éjjel örökre egymásé lesznek. Colombina is ugyanígy köszön el tőle, s Neddának eszébe jut, hogy ma délután ugyanezt mondta Silviónak.

Canio jön be a színpadra Pagliaccióként, és őt is fölkavarja ez a mondat, de erőt vesz magán, s játszani kezd. Meglátja az asztalt, hogy két teríték van rajta, tehát egy férfi volt itt nemrég. Colombin azt feleli erre, hogy csak Taddeo volt itt, de most félelmében elbújt. Elő is húzza, s az bizonygatja, hogy Colombina ártatlan.

Canio szerepen kívül kérdi Colombinától a szeretője nevét. A közönség azt hiszi, lenyűgöző alakításban van része. Pagliacco szemére hányja Colombinának, hogy hálátlanul elárulta, s szívtelenségéért nem érdemel csak megvetést. Nedda tudja, hogy már nem játszanak, hanem magánéletük került a közönség elé. Silvio idegesen várakozik a nézők közt. Canio tovább forszírozza, a szerető nevét, mire Nedda föltalálja magát, s visszalép a szerepbe: azt mondja, hogy a szeretője neve Arlecchino.

Zárójelenet: Canio bedühödik, s követeli a nevet, késsel fenyegetőzik. A közönségben felmerül a kérdés, vajon színdarabot látnak-e még, vagy már jóval többről van szó. A feszültség fokozódik, Nedda nem szándékozik elárulni kedvese nevét, mire Canio leszúrja. Silvio veszi elsőnek észre, hogy a késszúrások valódiak voltak. Le akarják állítani Caniót, de az még néhányat szúr feleségébe. Nedda utolsó szavaival Silviót hívja, aki odarohan hozzá. Canio őt is leszúrja. Általános rémület, megrendülés közepette Canio lekonferálja az estét: "vége a komédiának". Függöny.