Az opera születése a XVI. század végén Itáliában. Az olasz opera a XVII. század első éveiben
A XV-XVI. század stíluskorszaka, a reneszánsz - ahogy a szó jelentése is mutatja (renaissance, rinascimento) -, újjászületés volt a tudományok és a művészetek terén. Újra fölfedezték az ókor tudományos és művészeti emlékeit, értékeit, s ezek által inspiráltan dolgoztak a kor neves alkotói. Az Európában akkoriban leggazdagabb terület, az észak-itáliai államok nyújtották a legtermékenyebb talajt mindehhez. Létrehozták az első múzeumokat, elkezdték lefordítani a latin és görög nyelvű irodalmat, rendszerezték a görög zene fellelhető írott emlékeit, hangnemeit, hangsorait, és az egyszólamú hangszerkíséretes éneklésre fókuszálódott a figyelem.
Az addig népszerű többszólamú motetták (egyházi téma, latin szöveg) és madrigálok (világi téma és nemzeti nyelvű szöveg) mellett megjelent a monodia műfaja, mely egy énekszólamból és akkordikus hangszeres kíséretből tevődik össze, melyben a szöveg határozza meg a zenét, ellentétben a másik két műfajjal, ahol a szöveg sokszor szinte elenyészik a polifonikus és kontrapunktikus zenei szövetben.
Az 1570-es és 80-as években Firenzében, Giovanni de' Bardi, Vernio grófja, a század legjelentősebb zeneteoretikusának házában a kor úttörő művész személyiségei, tudósai és nemesei rendszeres összejöveteleket tartottak, amelyek alkalmával művészetekről, de főleg zenéről társalogtak. Ekkor még a platóni koncepció szerint, amely azt vallotta, hogy a szöveg ne a zene szolgája legyen, hanem ura. Ezt a csoportosulást az első Firenzei Camerata (szalon) néven ismerjük. Olyan tagjai voltak, mint Giulio Caccini, Pietro Strozzi, a költő és egyik első librettista Ottavio Rinuccini, vagy a csillagász Galileo apja, Vincenzo Galilei zeneszerző, zenetudós, aki reneszánsz műveket alkotott, de elméleti munkásságával előkészítette a barokk zene alapjait.
Bardi gróf elhagyta Firenzét, ezért a társaság Jacopo Corsi házába helyezte át székhelyét. A görög drámákról rendelkezésre álló korabeli beszámolók alapján próbálták rekonstruálni Girolamo Mei vezetésével az antik színházi előadásmódot, és arra a következtetésre jutottak, hogy az ókori görög színészek nem prózában mondták a szöveget, hanem énekelték, de ez a beszéd zeneiségének karakterét felerősített deklamáció volt, nem a szöveg mellett létező megírt vagy improvizált dallam, mert a szöveg érthetősége volt a legfontosabb. A görög tragédiákban még így is szükség volt a kórus magyarázó-narratív funkciójára, s ahogyan a kórus a görög drámákban folyamatosan reflektál a cselekményre és a szereplők érzelmeire, az operákban is megtartották a kórusnak ezt a funcióját. Ellenezték a polifóniát és az improvizatív díszítéseket, melyek háttérbe szorítják a szöveg érthetőségét. Az addigi zenei fejlődés vívmányainak hanyagolása mellett kezdtek kibontakozni az új műfaj sajátosságai.
Az első operák témái az antik görög-római történelem és mitológia történeteit dolgozzák fel. A társaság három kiemelkedő zeneszerzője Giulio Caccini, Jacopo Peri és Emilio de’Cavalieri versengtek egymással, melyikük tudja az énekelt színház koncepcióját gyakorlatba ültetni. 1594-ben zárt körben került bemutatásra Jacopo Peri műve, a Dafné. Az opera születését mégis inkább a kerek 1600-as esztendőre datálhatjuk, amikor Peri másik művét, az Euridicét bemutatták Medici Mária és IV. Henrik esküvőjén, október 6-án. Caccini is ekkor mutatta be Cefalo című darabját. Ezek a szó mai értelemben még nem voltak "igazi operák". Az első, mai szempontok szerint is operának tekinthető művet Claudio Monteverdi írta 1607-ben Orfeo címmel. Ekkor még nem az 'opera' szót használták a műfaj megjelölésére – maga Monteverdi is a favola in musica (mese zenében) kifejezéssel illette darabját. Mivel a zeneszerző ezt a művét publikálta, ennek teljes partitúrája fennmaradt - szemben Peri vagy Caccini darabjaival, melyekből csak töredékek állnak rendelkezésünkre. Monteverdinél telítődik a recitatívó kifejezésbeli többlettel az addigiakhoz képest, s ő kezdi alkalmazni a pizzicatót és tremolót a vonószenekaron, melyett előtte csak kamarazenei szólistánál alkalmazott 11 évvel korábban Biagio Marini. Monteverditől számíthatjuk a korai barokk operák indulását, újításai a XIX. század végéig meghatározták az opera jellemzőit. Az 1642-ben bemutatott Poppea megkoronázásában viszont már nem a szövegérthetőségnek van alárendelve a zene. Gyakorlatilag törvényszerűségnek hat, hogy a polifonikus énekléstől a szövegcentrikus koncepción keresztül vezetett az út a zeneileg-formailag kiteljesedő opera felé.
