Ernst Theodor Amadeus Hoffmann német író, költő, zeneszerző, karmester, zenekritikus, jogász, grafikus és karikaturista, aki 1776 és 1822 között élt. Bár ügyvédként és bíróként is dolgozott, zenésznek és rajzolónak tartotta magát alapvetően, s költőnek, írónak csak legutolsósorban. Novellái alapján készült Jules Barbier és Michel Carré 1851-ben bemutatott színműve szintén Les Contes d'Hoffmann címmel. Az első felvonás alapja a Homokember, a második a Mese az elveszett tükörképről, a harmadik a Rat Krespel című novella.

Barbier Offenbach unszolására készítette a dráma alapján a librettót. Ennek ellenére a zeneszerző csak élete végén fogott neki a komponáláshoz, miután betegen tért haza amerikai útjáról.

A zeneszerző halálakor, 1880 október 5-én még nem volt kész az opera, így Ernest Guiraud fejezte be. Mivel több kézirat is előkerült később, a műnek számos verziója van, kisebb különbségekkel. A páriszi bemutató 1881. február 10-én volt, magyar prömierje pedig 1882. április 15-én a Népszínházban.

A második és harmadik felvonást esetleg felcserélve játsszák, mivel dramaturgiailag jobban illik középső epizódnak az ártatlan beteg lány szomorú története a két keserűbb, groteszkebb történet közé.

Játékidő: kb 2 és ¾ óra.

Hoffmann, költő - tenor Miklós, a barátja - mezzoszoprán Lindorf - basszus vagy bariton Stella - néma szerep Andrés - tenor Luther, kocsmáros - basszus Nathanael - tenor Hermann - bariton A Múzsa - mezzoszoprán Spalanzani, fizikus, feltaláló - tenor Olympia, a teremtménye - koloratúr szoprán Coppélius - basszus vagy bariton Cochenille, inas - tenor Giulietta, velencei kurtizán - szoprán Dappertutto - basszus vagy bariton Schlemil - bariton Pittichinaccio, szerecsen - tenor Antonia - szoprán Crespel tanácsos - basszus Miracle doctor - basszus vagy bariton Ferenc, Crespel inasa - tenor Antonia anyja - mezzoszoprán vagy alt

Kórus: diákok, vendégek

A Múzsát és Miklóst egy énekesnő játssza. Lindorfot, Coppéliust, Dappertuttót és Miracle doktort is egyazon bariton, basszbariton vagy basszus énekes játssza, hiszen Hoffmann életének megátalkodott megrontója, a gonosz figurája állandó marad, s mindig más-más alakban tűnik fel.

Előjáték

Mezzó ária kórussal: Luther kocsmájában vagyunk éjszaka. A színházból külön folyosó vezet ide. Lerészegedett diákok és lányok hangját halljuk a takarásból. A Múzsa lép a színre, és Hoffmannról, a költőről és zenészről mesél, aki nagyivó, és rendszeresen a kocsmában tölti az éjszakáit. Jobb szeretné, ha a szerelmi kalandok helyett a művészet felé lenne elköteleződve.

Jelenet és bariton monológ: Andrés jön, és Hoffmannt kersi. Ő Stella, a színésznő szolgája, s úrnője levelét szeretné átadni a költőnek. Megérkezik Lindorf tanácsos, aki azt akarja, hogy a randevúra hívó levél ne érkezzen meg a címzetthez. Andrés csak pénzért hajlandó Lindorfnak átadni Stella levelét.

Lindorf elolvassa a levelet, melyben Stella bocsánatot kér Hoffmanntól legutóbbi viselkedése miatt, és öltözője kulcsát is küldi. A tanácsos úgy tervezi, ma este ő fog a színésznő öltözőjébe menni randevúra, s megmutatja neki a részegen fetrengő költőt, akiből a színésznő majd kiábrándul.

Jelenet kórussal: Luther jön be pincéreivel, és italokat szolgálnak föl a diákoknak. Hermann és Nathanael csúfolódnak a kocsmároson, mekkora gazember, s felesége éjszakánként házon kívül van. Hoffmannt keresik, azt hiszik, Luther rejtegeti.

Mezzó-tenor-bariton négyes: Hoffmann lép az ivóba barátjával, Miklóssal. (A Múzsát játszó énekesnő öltözik át Miklósnak. A költőre vigyázó jóbarát figurája több, mint egy fiatal fiú, Miklós gyakorlatilag Hoffmann felsőbb énje, őrangyala, a művészet elvont, allegórikus alakja.) Hermann és Nathanael kérdezgetik, hogy van. A költő elmeséli, hogy épp színházban voltak, a Don Juant nézték. Mától az ivással is felhagy, mert Stellával boldog élete lesz. Csak Lindorf nyomasztja sötét árnyként – de erről nem akar beszélni most.
A fiúk arra kérik, daloljon valamit.

Tenor ária kórussal (Kleinzach-legenda): Hoffmann egy Kleinzach nevű törpéről énekel, aki az eisenachi várban élt, s elöl-hátul púpos volt. Ahogy leírná külsejét, gondolatai elkalandoznak, és egy szép nőről kezd ábrándozni. A többiek visszatérítik a kerékvágásba. Ezután azzal folytatja, hogy Kleinzach csúf volt és alkoholista.

Jelenet kórussal: Andrés érkezik meg, és Stella üzenetét adja át: a színésznő nem akarja látni többé a költőt. Hoffmannban megerősödik a meggyőződés, hogy az ármány Lindorftól származik most is. Valahányszor a tanácsos feltűnik, a költőt balszerencse éri. Lindorf maga az ördög talán. Stella különös jelentőséggel bír Hoffmann számára, mert több nőtípust egyesít magában, ezért olyan lenyűgöző. A diákok rábeszélik a költőt, hogy meséljen korábbi szerelmeiről, akik mind Stellában rejlenek.

Lindorf kárörvendően fölméri, hogy egy órán belül mindenki részeg lesz, és számára szabad a pálya Stella-ügyben.

Első felvonás

Tenor monológ: Spalanzani mester házában vagyunk. A férfi azon töpreng, hogyan kezelje, hogy a haszonleső Coppélius pénzt akar kihúzni belőle. Spalanzani egy mozgó-éneklő, ember nagyságú bábut alkotott, de Coppélius azt terjeszti, hogy a találmány valójában az övé, mert ő készítette élethű szemeit. A bábu neve Olympia.

Tenor kettős: Hoffmann lép be, aki akkoriban fizikát tanult Spalanzaninál. A házban Olympia névnapi ünnepségére készülnek. A házigazda Cochenille-lel, a dadogó szolgával utána nézet, van-e elegendő ital a vendégsereg számára. Spalanzani lányaként kívánja bemutatni a bábut, aki iránt Hoffmann mindjárt romantikusan érdeklődni kezd.

Mezzó-tenor kettős: Miklós jött Hoffmann után. Kigúnyolja a költőt amiért boldog életről fantáziál egy olyan lánnyal, akit nem is ismer még. A költő azt hiszi, elég, hogy Olympiát egy ablakon keresztül látta, úgy érzi, egymáshoz illenek, mert ezt megsúgja az intuíció. Miklós úgy tesz, mintha a polcokon álló játékokról énekelne, egy babáról és egy kis kakasról, aki körbetáncolja – valójában barátját figyelmezteti burkoltan, hogy szerelme nem ember, hanem csak ügyes szerkezet.

Jelenet: Coppélius jön be, azaz Lindorf egy másik formában. Azt állítja magáról, hogy alkatrészeket gyárt, műszaki eszközöket árul. Mindjárt ki is kezdi pakolni egy asztalra portékáit. Egy bűvös szemüveget ad kipróbálásra Hoffmannak, amellyel rózsaszínben lehet látni a világot, de azt mondja, ezzel a nők lelkébe lehet látni. A költő fölpróbálja, és meglesi vele a másik szobában "pihenő" Olympiát. El van ragadtatva. Coppélius három aranyat kér a szemüvegért, melyet végül Miklós fizet ki.

Spalanzani amikor meglátja Coppéliust, nem örül neki. Spalanzani szerkesztette Olympiát, de a szemeit Coppélius. Spalanzani azt szeretné, ha Coppélius eladná neki a szemek titkát, s ezt hajlandó jól megfizetni. A továbbiakban együtt kereshetnének a báb mutogatásával. Spalanzani át akarja verni Coppéliust: a szemekért ad ötszáz dukátot, melyet egy Éliás nevű bankárnál vehet át Coppélius. Amaz távozóban azt az ötletet adja neki, hogy adja férjhez Olympiát – például az ifjú Hoffmannak.

Cochenille bejelenti, hogy megérkeztek a vendégek.

Jelenet kórussal: Mindenki az elbűvölő lányra kíváncsi. Spalanzani hárfát hozat, s felkonferálja, hogy lánya egy bravúráriát fog előadni, s hárfán kíséri magát. Olympia bejön. Még Miklós is le van nyűgözve. Cochinelle hozza a hárfát.

Szoprán ária: Olympia énekel a napsugárról, a kismadarakról, s arról, hogy mindenütt a szerelem visszahangzik a világban. Időnként azonban lejár benne a rugó, és újból föl kell húzni. Hoffmannak ez nem tűnik föl különösebben, vágyakozva nézi a "lányt". Óriási a siker.

Rövid jelenet kórussal: Spalanzani asztalhoz invitálja a társaságot. Ám Olympia nem ülhet le enni, hisz nem tud enni. Sebaj, Hoffmann majd elszórakoztatja addig. Cochinelle fölhúzza a szerkezetet.

Tenor ária: Hoffmann megilletődötten udvarol Olympiának, boldog, hogy végre kettesben lehetnek. A lány viszont egy-egy "igen"-en kívül nem válaszol mást. Amikor Hoffmann meg akarja fogni a kezét, Olympia még ki is szalad a szobából.

Zárójelenet: Miklós jön be, hogy koccintani hívja barátját, s közli hogy a vacsoraasztalnál arról beszélnek, Olympia nem ember, hanem bábu. A költő ezt nem hiszi el, sőt tudni véli, hogy szerelme viszontszereti.

Coppélius jön vissza, hogy számon kérje Spalanzanin a becsapását. Éliás bankja csődbe ment, nem tud fizetni. Valakit meg akar ölni, tovább megy a másik szobákba.

A vendégek táncolnak. Hoffmann keringőzni akar Olympiával. A bábu egyre gyorsabban táncoltatja a költőt, aki elesik és összetörik a rózsaszín szemüvege. Cochenille gyorsan kikíséri Olympiát.

Kintről csörömpölés hallatszik. Cochenille jajveszékel, mert Coppélius a másik szobában zúz. Spalanzani kirohan. Coppélius darabokra törte Olympiát. Spalanzanival szidják egymást, majd összeverekszenek.

Hoffmann rádöbben, hogy szerelme csak egy bábu volt. A vendégek körberöhögik a szerencsétlen költőt.

Második felvonás

Szoprán-mezzó duett (Barcarola): Velencében vagyunk, Hoffmann második történetének helyszínén. Miklós szerenádot ad Giuliettának, a költő következő szerelmének. Éjszaka van, vendégsereg gyűlt össze Giulietta házában, ahol a híres prostituált aktuális rajongója, Hoffmann a díszvendég.

Tenor ária: Hoffmann szerint semmit nem ér a Miklós-féle korrekt udvarlás, a komoly szerelem, ezért ő csak a hedonizmusban lát perspektívát. A tiszta szerelem mindig fájdalommal jár, és ebből elege volt. Úgy látja, Giulietta is elunta már a szerenádot.

Jelenet: Schlemil érkezik meg, Giulietta korábbi hódolója. Furcsállja a nagy vigadozást, remélte, hogy szerelme bánkódik utána. Pittichinaccio, aki szintén környékezi Giuliettát, belekötne Schlemilbe, de a nő inkább szemérmetlenül bemutatja az uraknak Hoffmannt, a híres költőt, s a kártyaszobába invitál mindenkit.

Rövid mezzó-tenor kettős: Miklós figyelmezteti a költőt, hogy veszélyben van, s gond esetén azonnal elmenekülhetnek a gondolán. De Hoffmann nem tart semmitől, illetve az egyéjszakás "szerelem" számára most minden kockázatot megér.

Bariton ária (Gyűrű-ária): Dappertutto lép a terembe, és egy varázstükör van nála. Akinek az arcképét megszerzi a tükör által, az Dappertuttóé, azaz az ördögé lesz. A következő kiszemelt Hoffmann. Egy gyémántgyűrűt készül adni Giuliettának, ha az megszerzi a tükörrel Hoffmann arcképét. Dappertutto biztos benne, hogy a gyarló nő bármire képes lesz az ékszerért.

Szoprán-bariton kettős: Dappertutto megbízza Giuliettát, hogy még ma este szerezze meg a tükör által Hoffmann arcképét számára. Schlemil árnyékát már korábban megszerezte. A nő eleinte vonakodik, majd amikor egy gyűrűt kap ajándékba, beleegyezik.

Szoprán-tenor kettős tenor áriával: Hoffmann elbúcsúzna mára Giuliettától, mert minden pénzét elkártyázta az imént, de az úgy tesz, mintha megvetést érzékelne a költő részéről. Hoffmann szerelmét bizonygatja, de a nő küldi, menjen inkább, mert ha Schlemil együtt találja őket, megöli a költőt. Viszont hagyja nála emlékbe a tükörképét, melyet megőrizhet a szívében. Hoffmann érzi, hogy itt valami félelmetes varázslat lebeg a háttérben, de bele van bolondulva Giuliettába, s beleegyezik.

Tükörkép-jelenet: Dappertutto hozza a tükröt, mögötte a féltékeny Schlemil és Pittichinaccio, aki szívesen megölné a költőt. Dappertutto azt mondja Hoffmannak, milyen sápadt, s elétartja a tükröt. Hoffmann döbbenten látja, hogy tükörképe eltűnt. Miklós azt javasolja, meneküljenek.

Hoffmann nem akar elmenni. Olyan szépnek látja Giuliettát, hogy szívesen maghalna a csókjától is. Hagyta, hogy eluralkodjon rajta a szenvedély. Giuliettának is a költő kell, mert neki egy költő kell. Dappertutto dolga könnyű volt, mert tudta, hogy a nőnek annyira kell az a gyűrű, hogy szerelmét is tőrbe csalta érte. A felvonás elején hallott barcarola dallama bontakozik ki a kórussal kísért hatosban.

Párbaj-jelenet: Giulietta elbúcsúzik az uraktól. Miklós sürgeti Hoffmannt, de hiába. Neki Giulietta szobájának kulcsa kell, mely Schlemil nyakában lóg egy láncon. Schlemil kardot ránt. Hoffmannak nincs kardja, Dappertutto a sajátját nyújtja neki. A költő leszúrja Schlemilt,s nyakából letépi a kulcsot. Pittichinaccio menekül.

Hoffmann döbbenten látja, hogy Giulietta Pittichinaccio mellé száll be a gondolába.

Harmadik felvonás

Szoprán ária: Crespel tanácsos otthonában vagyunk. A zenekari bevezető tragikus végkimenetelt ígér. Crespel egyetlen lánya, Antonia a zongoránál ül és énekel. A szomorú dal egy gerléről szól, ki messze szállt, de visszavárják. A lány Hoffmann jegyese, és tüdőbeteg.

Rövid szoprán-basszus kettős: Crespel benyit, és arra kéri lányát, ne énekeljen többé, mert fölgyorsítja vele betegsége végzetes lefolyását, és halott hitvesére emlékeztetve föltépi sebeit – ugyanis Antonia édesanyjától örökölte gyönyörű hangját. A lánynak viszont szüksége van az éneklésre, hogy édesanyját a közelében érezze. Ennek ellenére megígéri apjának, hogy nem énekel többé.

Tenor-basszus jenelenet: Crespel megsejti, hogy lánya arcán a pír a halálos betegség jele. Szörnyű belegondolnia is, hogy felesége után egyetlen gyermekét is elveszítheti. Attól is tart, hogy Hoffmann rájuk talál, hiába költöztek ide. Mindjárt szól is Ferencnek, süket szolgájának, hogy ha csöngetnek, senkinek ne nyisson ajtót. Ferenc persze azt hiszi, ura épp a bejárathoz küldi, mert csengettek.

Tenor ária: Ferenc zsémbesnek és szeszélyesnek tartja gazdáját, akinek semmi nem jó, hiába lót-fut miatta naphosszat. Énekelni kezd, de egy magas hangnál elcsuklik a hangja. Azt hiszi, jobb ha táncol, de ez sem megy, még el is botlik saját lábában.

Rövid tenor kettős: Hoffmann lép be Miklóssal, Ferenc épp a földön fekszik. Az inas süketsége miatt alig értenek szót, a költő Antoniát keresi.

Mezzó-tenor kettős: Miklós figyelmezteti barátját, hogy Crespel nem szívesen látja itt. Másrészt megkérdi, biztos-e benne, hogy Antoniát érdemes-e imádni, s mennyivel különb, mint a többi korábbi nő. A bábu Olympiához képest élő, és van lelke, de művészete miatt tán nem egyedibb, mint egy hangszer.

Mezzó ária: Kintről hegedűszó hallatszik, Miklós felfigyel rá. Azt magyarázza Hoffmannak, hogy a hegedűn megszólaló dallam, milyen éteri, milyen erővel bír. Egy költő számára a zene, a művészet kell legyen az a szerelem, amelynek át kell adja magát, mert az tud valódi vígaszt nyújtani a bánatára.

Szoprán-tenor kettős: Hoffmann a zongorához ül, és egy régi szerelmes dalba kezd. Antonia ezt meghallva beszalad, és boldogan üdvözli jegyesét. A szerelmesek közös boldogságukról ábrándoznak egymás karjaiban. A költő azonban megjegyzi, úgy érzi, a lány jobban szereti nála a zenét. Antonia azt feleli erre, hogy a zenében is Hoffmannt szereti, miért akarja, hogy ne énekeljen, ahogy apja is, aki épp ezt tiltotta meg neki ma. A költő nem tudja ezt mire vélni.

Eléneklik együtt az a bizonyos régi szerelmes dalt. A végére Antonia elszédül. Hoffmann érzi, hogy kedvese titok előle valamit, nem ok nélkül lett rosszul. Antonia meghallja, hogy apja hazaért, és el akarja bújtatni a költőt. Hoffmann az ablak mélyedésben rejtőzik el, mert hallgatózni akar. Tudni akarja, szóba kerül-e apa és lánya közt a rosszullét oka.

Jelenet: Crespel jön a szobába, mert Hoffmann hangját vélte hallani. Ferenc jelenti, hogy Miracle doktor érkezik hamarosan. Crespel megparancsolja Ferencnek, hogy be ne engedje a sarlatánt, aki feleségét, a híres énekesnőt is a halálba küldte, s most gyermeke életére tör. De Miracle mindenáron be akar jönni, s keresztül gázol Ferencen.

Tenor-bariton-basszus jelenet: Miracle doktor Antoniát akarja látni, hogy megvizsgálhassa. Crespel hallani sem akar erről. Hoffmann rémülten figyeli, milyen betegsége lehet szerelmének, ami miatt idejött ez a kísérteties orvos. Miracle hipnotizáló mozdulatokat tesz az ajtó irányába, Antoniát hívja, majd úgy tesz, mintha a bűvölten besétáló lányt egy székre ültetné. Hoffmann és Crespel iszonyattal figyelik. Miracle kikérdezi a láthatatlan lányt, hány éves – "húsz"a válasz. Megállapítja, hogy túl gyors a pulzusa. Üvegcsét vesz elő, a azt mondja Crespelnek, adon ebből a szerből a lányának egy cseppet minden reggel. A tanácsos el akarja kergetni a sarlatánt, kituszkolja az ajtón. A költő megérti, hogy jegyese halálos beteg.

Szoprán-tenor kettős: Antonia átjön a másik szobából. Kérdi Hoffmanntól, mit beszélt apjával.  A költő ijedten ígérteti meg szerelmével, hogy nem énekel többé. Kéri, hogy bízzon benne, boldogságukért cserébe kéri ezt az áldozatot. Elbúcsúznak, mert Crespel visszatér.

Festmény-jelenet: Miracle kerül elő Crespel helyett. Kísérteni kezdi a lányt: azt magyarázza neki, hogy egy szerelem rövid öröméért nem dobhatja el az éneklést. Antonia érzi, hogy ez egy pokoli ötlet, mert a szerelem boldoggá teszi, s érdemes érte lemondani az éneklésről. Miracle azt vázolja a szerencsétlen lánynak, hogy férje csak addig fogja szeretni, míg fiatal és szép, majd jön a kiábrándulás, a gyereknevelés, a mindennapok gondja. Antonia elhessegeti a kísértőt.

Ahogy tekintete anyja portréjára téved, Miracle máris tudja, hogyan manipulálható a lány. A festmény az édesanya hangján megszólal. Antonia azt hiszi, anyja szelleme szól hozzá, és tiszta jóakarattal és szeretettel ad neki tanácsot. Persze, mindez az illúzió az ördögi doktor műve. Antonia anyja hívja lányát, s bíztatja, hogy énekeljen vele. Antonia tüdeje égni kezd, érzi,  hogy a halálba énekli magát, de hisz a megelevenedett képnek. Miracle eltűnik.

Mire apja berohan, Antonia a földre roskad. Elhaló hangon csak annyit mond, hogy édesanyja után megy most. Crespel a költőt okolja mindezért. Hoffmann orvosért, segítségért kiált. Ekkor ismét bejön Miracle, és megállapítja a halált.

Utójáték

Zárójelenet: ismét a kocsmában vagyunk, Hoffmann az asztalnál darvadozik. Miklós megállapítja, hogy ez a három korábbi nő valójában összegyúrva Stella. Mire a színésznő megérkezik, Hoffmann már részegen alszik, így Stella Lindorfba karolva távozik. Függöny.